Sötétebb bugyrainkra, mélységeinkre is illik reflektálni, még akkor is, ha arra épül a kultusz, hogy elfedje, és ezeknek, az ösztönöknek, elfojtásoknak közelében nő a bizonytalanság.

Maguk az ösztönök nem elérhetőek, túlságosan mélyek, természet közeliek, azonban a forrás késztetései megfigyelhetőek.

A szürrealizmus állatfigurái, uralt és szabadon hagyott lények, saját tulajdonságainkat, viszonyainkat közvetítik.

Az őseredeti erők, emberek álarcát is magukra ölthetik, gyerekekét, felnőttekét, akik szépek vagy torzak.

Sötét erőink sokjelentésűnek tűnnek fel.

Az érzelmeket jelentő patak valódi felszíne, a horizonton úszik, ezen a síkon, horizontális és verikális egymást érinti, egymásban ölt testet. Ez a kapcsolat a mágia lényege, zárt világ, amelyben minden elem kiemelés, minden elem hat a másikra, és az összképre is.

A lány szépsége hibát hordoz, ám éppen ez kikényszeríti a személyes részvételt,  kompenzációt.

Rossz előérzetet, sötét egyensúlyt idéz, olyan teremtőerőt, amely bármikor rombolásba, pusztításba fordulhat.

A lány hatalma nyilvánvaló, nem tudni biztosan, kierőszakolt erőszakot manipulál, amit magán, a természeten követ el, vagy valami közelgő esemény előérzetét szemléli…

Semmiképpen nem áldozat, ez a kép nem viktimologiai előérzet, hanem rítus.

A súlypont közte és saját szürkületi zónánk között húzódik…

Feldereng a pokoli libikóka…